2012. február 22., szerda

memento

egy nagy zöld táska. ikeás, együtt voltunk ott utoljára. benne egy mexikói mintás pléd, amit mindannyian szeretünk, régi kellék otthon. most már csomagban van, ismét megy haza. mint sok minden más. egy tajföldről tavaly kapott ajakír, ami a kiprobált legjobbnak bizonyult, egy kabát, mely már októberben is nagyon nagy volt, egy papucs, melyet csak pár lépésre használtunk 2-3 hetente, a kórnak a házában.
és a nagy zöld táskában sok minden van. ami nem is férne bele, de mivel nem látszik, folyamatosan csak pakolok bele. gondosan válogatva. megcímezve. ezt majd ajándékozzuk. valakinek. ezt még nem tudom, de majd megválik. legyen otthon. ahogy ő is szeretett volna, de a makacsság, a töretlen szándékos pozitív gondolkodás nem engedte.
és van amit szándékosan nem pakolok bele, ez itt marad.
és itt marad, a kék heverőn és a virágok levelein sok minden. a virágokon, amiket naponta együtt megcsodáltunk, megdícsértünk. ők milyen szépen fejlődnek. itt maradnak a karácsonyi, téli boldog percek, a szánkózási indulások, érkezések, Ákosnak való integetések, Ákos anyukájára vetett aggódó pillantások. és a könyvek, melyek helyét már kívülről ismertük, ismételgettük. mindenik borítóról egy-egy nap köszön vissza. egy nap, amikor az aprócska sikerek és kudarcok különbsége néha pozitív számot, néha negatívat, vagy néha nullát mutatott. de minden nap erőt, reményt adott.és együtt vártuk a 8,5 órás munka után hazatérő gondos jóembert, akinek első szava mindig az volt, hogy "ugye nincs hideg?", meg "hogy telt a nap?"
a reggeli köszönések, az esti elköszönések. hogy a mindig a fáradt, gyenge küldte a kevésbé fáradtat, az egyáltalán nem gyengét pihenni.
és persze nagy halomban a hasznavehetetlen bogyók. amiből két évre valót is felhalmoztunk. sok reményt vetve beléjük. utolsó előtti percben is. talán kevesebbet kellett volna velük, többet kellett volna a lélekkel foglalkozni, keresni a kimondhatatlanságokat lélektől-lélekig, erősíteni és gyakorítani a kézszorításokat, az öleléseket. de a félelem a kimondástól, mert az az elfogadást is jelenti, ami ellen ugye lázzadni kell, kötelességből.
ami eddig néha panaszt keltett, most könnyet csal. a mindig mindenkivel kedvesség csak egyetlen személynél volt néha vasszigor. mert ez mutatkozott eredményesnek.
és bár most hihetetlen, reméljük, hogy megmaradnak és ereklyeként őrizzük majd az emlékeket. nem padláson dobozolva, hanem a mindennapjainkban. az átmenetileg zöldről átváltott lelkünben.