Úrilány, Erdély

Nemcsak azért, mert zöld:) Hanem azért (is), mert
(1) úgy lehetett érezni a budapesti karácsonyi könyvkavalkádban, hogy ez az egyetlen, ami hozzám szól és talán kicsit rólam is. Mert minden adott: erdélyiség, lányság (a friss asszonyság még belefér), s mondjuk (olykor!) úriság. (Az anyai ágú Sikó nemesség most nem fog ehhez segíteni, de az ember érezheti magát úrilánynak abszolút arisztokrata felmenők nélkül is.)

(2) asszociáció-gyanús volt a szerző neve és a reklámszöveg! Rögtön bekattant: nemrég olvastam egy cikket az otthoni hírmondónkban, hogy a zabolai birtokon élnek a fiatal Mikes leszármazottak, egyiknek a felesége foglalkozik a kastélyszállóval (egy román szociológus kolléganőmtől hallottam hírét, aki ugyancsak közvetett módon ismeri a pazar vendégfogadást).

Szóval megvettem. Lelkesen. De bevallom:
(1) nem olvastam ki hazafele a Coronán. Ennek két oka is van: a kifele megkezdett könyvet kellett befejeznem. Kellett volna. De nem működött a fülkémben a világítás. Szóval...
(2) a szilveszteri sízésre sem vittem. Hát sízéshez nem kell könyv (pedig idén sajnos kellett volna...)
(3) haladt-maradt, mert sajnos a tudomány ritkán enged teret a szépirodalomnak...

De most (majdnem) egy levegővételre kiolvastam! Na jó: egy hétvége alatt. Hihetetlenül rég nem engedtem meg ezt a luxust magamnak. De egyszerűen olvastatta magát. Nagyon nagyon tetszett! Ajánlom! Bárkinek! Nemcsak nőneműeknek, és nemcsak erdélyieknek. Sőt!

Keveér Anna és Kászoni Gábor, valamint a kézdiszentimrei Kászoni kastély története. Természetesen a szemfüles olvasó rögtön gyanút fog (és valószínű: joggal) az önéletrajzi pontok túlzott véletlenszerűsége miatt... Ettől függetlenül (vagy ezért is!) őszinte és hiteles az egész kép, amit kapunk. A múltat jelennel összekötő Mézi nénis, Pólikás, szakácsnés andekdotákkal fűszerezett lendületes és színes regény Anna életének optikáján keresztül láttatja Erdély mai arcát, annak is háromszéki változatát. De emmellett néhány filmkockát is kapunk a történelemkönyv kitépett oldalait pótolandó: mi történt az erdélyi arisztokráciával (mágnásvilággal, ahogy a könyvben találjuk) 1918-, 1944-2010 közt eltelt periódusban. A talpon maradás és talpraállás, gyökérvesztés és gyökereket engedni próbálás hétköznapi "művészetének"megoldáshalmazát olvashatjuk. Nem siratva a régi időket, a kifosztást, a "balsors" súlyát (persze ezt is tudjuk, érezzük), hanem egy nagyvárosi, sikeres, a "mában" élő lány szemével és odafigyelésével. Akiből gumicsizmás zabolai lesz, bocsánat: kézdiszentimerei. Tessék elolvasni! Megéri.

Merthogy nem hotelbali, sokszorcsókolindia stb. stb. Hanem a mi világunk. Kezdve a kolozsvári New York kávézótól a Házsongárdi temetőig, a gödör gödör hátán típusú utaktól az állandó útjavítás miatti várakozásig, valamint a két órát késő Coronáig, a lovakat a szomszédnál legeltető gazdától a bölcs Zsófika néniig, a rugalmatlan kőműves mestertől a helyi rendnek az őréig, az almás tésztától a gumicsizmáig, a medvelestől az erdőig... Nem olyan patinás itt a kastély, udvarház, kúria sem, mint a monarchia nyugatibb vidékein. Nem olyanok az emberek sem. Ilyenek. Pont ahogy a könyvben megjelennek. A falusi karakterek, a vidéki élet, a minusz 20 fok, hűvös nyár, a furfangos észjárás. Ez mind mi hétköznapjaink része, amit viszont kevesen látnak (mert ugye főleg szegény erdélyi magyarság jön egyik részről, és drakula-hiszti másik részről). De alig akad, aki ilyen fiatalosan, szójátékokkal tele, huszonévesekhez és egyszerre hetvenévesekhez szólni képes nyelven mondaná el: ez nem egy világvégi hely! Budapestről a főhőse rögtön hazakívánkozott. (Én is. Mindig.)

Kedvenceimből néhány:
Helyszín: kastély (vendégház), nappali, novemberi hideg, a fiatal gróf tűzet gyújt a kandallóban. Főhősnőnk hamar rájön: "A tűz csak illusztráció, Anna fogai összekoccannak, vacog" (90. oldal).

Pólika néni, idős grófkisasszony, egyszobakonyhában él Kolozsváron. Éjszaka betörnek hozzá, ékszereket keresnek. Ő némán végignézi a rablók ügyködését és távozását. Majd felkel, felöltözik és értesíti a rokonokat:
"Miután elmentek, Pólika felöltözött, rendbe szedte toalettjét, és telefonált a családnak, hogy értesítse: kirabolták. Mert egy hölgy semmilyen körülmények között nem fogad neglizsében férfi rokonokat. " (137. oldal)

Endre (aki szintén hazajött Pestről kastélyt újítani, éltetni, visszazerezni stb.) próbálja megértetni Annával, hogy nemcsak fontos, de jó dolog is "hazajönni" Erdélybe, bármilyen érthetetlennek és reménytelennek is tűnik ez a döntés. Egy utolsó érve:
"Szerinted nem lennék hülye, ha ehelyett Budapesten valami multinak próbálnék minél több pénzt keresni?" (106. oldal)

És végig ilyen. Szeretnivaló! És zöldborítós!