2012. október 9., kedd

Találkozás

Már rég kapom a leckéket, hogy semmi sem véletlen és semmi sem ok nélkül történik. Mégis amikor történik, ezt nem mindig látom. Szerencsés esetben utólag. 

Hetek óta, amikor kérdezik: és mikor? Határozottan válaszolom: akármikor. Csomag összepakolva, lélek felkészülve, ruhácskák kimosva-vasalva, többnyire minden rendben. De valahogy mégiscsak úgy gondolom, amikor bátran válaszolom az akármikort, meg a nincs mitől félni, és a nem izgulok, hát miért is?, hogy hétvégén, október 13-án megünnepeljük a szülinapokat, és aztán 17-23 közt valamikor megérkezik az ajándék is. Így október 7-én délután enyhén mégis sikerült meglepődnöm a dolgok beindulásának első apró jelének beazonosításakor...

Pánik nem volt, minek is? A csomag utolsó simításai után várakozóba helyezkedtünk. Megtanultam: amíg nincs fájás, nincs kórház. 3-4 percenkénti rendszerezett fájdalmakkor indulunk. Terv megvan, minden rendben. Igen ám, csak még 18 óra múlva sem volt fájás, de magzatvíz-csepegés igen, folyamatosan. Így már nem tudtam nyugodtan várni és betartani a tanultakat. Indulás volt. Reggel 9-kor. Nyugodtan, nem ijedten, nem pánikolva. A kórházban tudatták velem, hogy ebből akár holnap reggeli baba is lehet. Na az lehetetlen, hát ne, 18 órája csepp-csepp, esőcsepp. Dehát ha nincs fájás... Azt javasolták: sétáljak, azzal beindulhat. Nos, akkor séta. Hihetetlen, 10 órától délután 17 óráig sétáltam megállás nélkül a kórteremben. Mindig csak a szívhanghallgatás erejéig álltam meg 30 percenként. És szedtem negyedkor és háromnegyedkor a homeopátiás bigyókat. 

És hát figyeltem. Mit érzek. Mikor. És hát 4-5 percenként be lehetett azonosítani érzéseket, de nem nevezném fájdalmaknak. Nem kellemes érzés, és eltart 50-70 másodpercig, de mégsem fájdalom na. 

17 órakor - minden tiltakozásom ellenére - perfúziót kezdtek adni minimális cseppszámmal. Úgyhogy szerintem nem ez hozta meg az eredményt, de jó, ha az orvos ezt hiszi. 

18 órakor kezdtem nyűgösebb lenni. Magdi még egyszer meglátogatott a Csernus előadás előtt, azt mondta, hisztis is leszek. Na ez nem volt benne a tervben. Tudtam, hogy Csaba kint áll és vár. Be akarna jönni hozzám bár 3 percre. De ki kell menjen 7-kor a váltás, be a másik. És az ügyeletes orvos kell beengedje. Sms-eztünk. Vár, türelmesen. 20 óra körül engedik be. Beöltözve, kell egymáson mosolyogjunk. Nekem két vágás van a hálóingemen, minden kilátszik, neki a haját is elköttették. Szépek voltunk, de örültünk egymásnak. Nagyon. Igazából pszichológia ide vagy oda, a fájások valahogy varázslatos módon ekkor kezdtek intenzíven jönni. 3-4 mondatot tudtunk ekkor az elején beszélni, többet már nemigen. Én koncentráltam, ő rám koncentrált. Nem tudom hogy telt el az a másfél-kétóra, mert most így visszagondolva nagyon gyorsan. Akkor bizonyára nem volt ilyen gyors. De teljesen bírható volt. Két fájás közt mindig tudtam pihenni, 10 perc alatt volt 4-5 fájás, de ugyanennyi pihenő is. És a pihenések alatt teljesen teljesen ellazultam. 

Egy idő után fáztam és hányingerem is lett. Így minden fájás után gyorsan lefeküdtem, Csaba betakart. Ahogy jött a fájás, felsegített, fogta a kezem, félig rátámaszkodtam. Ahogy véget ért, ismét fekvés, takarás. És ez olyan könnyen ment, nem kellett neki mondanom semmit, nem kérdezett semmit, mindent csinált. És nem voltam hisztis, legalábbis így visszagondolva:) 

Egyszer mondtam a szűlésznőnek, hogy nagyon nagyon kell mennem wécére. Azt mondták, ez becsapó érzés, jön a baba. Nem hittem. Tudtam, megtanultam milyen érzés a tolófájás. DE hogy pont pont ilyen, azt nem hittem. Még az ágyban 3-4 fájás alatt kérte, hogy nyomjak. Már az első nyomásnál megdícsért, hogy milyen ügyesen, pont oda sikerül irányítani, ahová mondja. Egyszercsak Csaba mondja, hogy látja a haját. Erre valahogy felfigyeltem, hogyhogy látja a haját? Hogy lehet? Én már fájdalmat sem éreztem, semmit, csak a tolófájást, de ezt én nem nevezném fájásnak. Egy erős érzés, késztetés, de nem olyan volt, mint a korábbi fájások. Gyorsan felültem az asztalra - nem tudom hogyan - és emlékeim szerint itt sem volt 3-4 tolófájásnál több. Egy fájás alatt kettőt nyomtam. Behúnyt szemmel. Mondták, hogy fogjak meg egy vasat. Megfogtam, de nem néztem mi hol van. Tudtam, hogy Csaba mellettem áll jobbról, mert onnan hallottam a hangját. De nem néztem és nem láttam semmit. 

Egyszer éreztem a lábacskáját kibújni - egyebet nem éreztem - és többen mondták egyszerre: KISLÁNY! Ekkor nyitottam ki a szemem, és láttam, tényleg kislány! És milyen hangosan sír! És milyen szép! Úgy rögtön feltették rám, kezdett kúszni felém. Meleg volt, egyenesen forró! Néztem, hogy milyen szép! És milyen vastag a köldökzsinór! 

Szia Kicsikém! Úgy vártunk már! 

Nem sírtam, és már ő sem. Nem lehet ezt sem elmesélni, sem megmagyarázni. Hihetetlen volt az egész. Először az volt hihetetlen, hogy már megszületett! Hát én fel voltam készülve még további sok óra fájásra, mindenre! Kész? Biztos? Aztán a varázslat, látni, hogy tényleg megszületett az apróság, akit vártunk hónapok óta. Látni a lábacskáit, amiket annyit simogattunk, nézni a szemét, amit soha nem láttunk még. És ott vagyunk mind a hárman. Ahogy tervezni sem terveztük, mert valahogy erre így pont nem készültünk, hogy az édesapja is ott lehet, és mindezt láthatja. És ott volt, és csak mondta, hogy milyen szép. 

Kérdezték, hogy mi lesz a neve! Csaba rögtön mondta, hogy Fanni, Miklós Fanni. Mérték, pólyálták, ismét ideadták nekem. Ismét abbahagyta a sírást, néztük egymást, Csaba készített képeket. 

A lecsengés. Üres lett a szűlőszoba, csak mi ketten maradtunk, meg a szűlésznő. De ő is sietett. Sürgösségi császár lesz a szembenlevő műtőben. Leesett a babának a szívhangja, életmentés következik.( Fanni talán ezt is tudta, időben akart érkezni, nem akadályozni a másik babát:) ) Nagyon nagyon rázott a hideg. De annyira, hogy úgy éreztem egész testemben pattogok az asztalon, nem tudok parancsolni magamnak. A varrást éreztem, de már semmi sem fájt. Csaba most már fogta a kezem, ölelt, puszilt. Nem tudtunk betelni a varázslattal. Ő talán hitte, nekem még mindig hihetetlen volt. Mondtam, hogy még bírtam volna sokáig. 

Csaba elment. Sms-eket írni, telefonálgatni, pihenni, és mert főleg engem lefektettek és aludnom kellett. Megbeszéltük, reggel mit hozzon, mikor jöjjön, telefontöltő first of all! 

Mindkettőnknek hatalmas élmény volt! És mindenkinek úgy mesélem, hogy jó volt, szép volt! Ezt persze mindenki a felejtésért felelős hormonoknak tulajdonítja ezt, pedig nem: az életben már sok minden fájt ennél sokkal jobban, lelkileg is, fizikailag is. Ez egy gyönyörőszép találkozás volt!

2012. október 7., vasárnap

Csiga és miegymás

Keresztelőre készülünk, pedig igazából már régesrég különleges nekünk ez a gyermek. Nem most fogadjuk gyermekünknek, már születése előtt tudtuk: fontos helye lesz az életünkben. Merthogy a szüleivel való barátságunk sem hétköznapi. 

Hetek óta gondolkodtam azon, milyen legyen az a torta, amit tőlünk kap ez a legény. Hogy fondanttal vonom be, az biztos, hogy diótorta lesz, ez is valószínű. De mi legyen a motívum? Merthogy nyílván én szavakkal rengeteget mondok, de azért a szímbolikát nem negligáljuk:) 

Aztán ilyen lett:) És akit érint, az mindenki tudja miért:) McLoad lányai, MártonÁronos hajnalok és éjszakák, átbeszélgetett pesti és szeredai sérelmek, érdemtelen legények és emberek, esküvőzés és lakásavatózás és még annyi minden... és Csiga sokszor sok sok mindenben volt a néma tanu:) És ha mi el is felejtenénk (kizárt!) azt a sok, beszéd által megmentett lelkeket és állapotokat, van, aki mindig mindenről tudni és hallgatni fog:) 

Hát ezért. És sok sok más mindenért! Merthogy vannak érzések, barátságok, melyek mindent megérnek! És örvendünk, hogy cseperedik a jövő nemzedék, és a kapcsok még szorosabbra fonódnak. Még csigalassúsággal sem tudnak szétbogozódni:) 

2012. augusztus 6., hétfő

Lisboa

Egy újabb befektetés. A tudományba. Is. Merthogy évente legalább egy nemzetközi nagy konferenciára el kell menni, ugye. És hát minden ellenére idén sem lehetett másként. Főleg, hogy a július végi konferenciára decemberben elkezdődött a szervezés, pályázás, fejtörés stb. stb.
Kiscsaládunk józan(abb) gondolkodója felvetette - nem is egyszer - hogy talán idén, így, 28 hét környékén ez talán nem lesz jó ötlet, 4-5 óra repkedés, gyomorideg, izgulás és társai, de a tudomány elkötelezett hívével nem lehetett értekezni. Így május óta egy 5 napos lisszaboni útra sikerült - utófinanszírozási elv alapján - befizetni. Amit már július közepén jómagam is bántam, de csak akkor van esély a 3 forrásbeli apró támogatásocskákra, ha az ember leutazza... Így menni kellett...
DE. Aki igazán aggódik és félt, az döntött. Ő is befektet a családjába és lelki békéjébe:) Egy oda-vissza repülőjegy árát minimum. S így történt, hogy a tudományos célok által vezért okosodó út összekapcsolódott egy páratlan kis családi kiruccanással.

Öt nap - nem sok de nem is kevés. És ebből egy jutott városnézére, egy meg óceán-partozásra. És az egész beillett a MiCsa nyaralás 2012 II. felvonásának is. Napsütés, óceánpart, szép város, kellemes séták, finom borok. (a tudományos részéről is lehet sok jót mondani, de ez, a kisebb része sokkal szívmelengetőbb volt:) ).

Sok kalandban volt részünk ez alatt az 5x24 órában. Például odafele 9 órát ültünk a repülőgépben, noha négy és fél óra volt a repülőút maga. Vagy jövet húsz percet tartott csak a mi check-in-ünk, mivel nem nagyon értették saját légitársasági szabályukat, hogy pocakos nők hogy és meddig utazhatnak. Vagy Csabikám lett a szállodában a takarító nénik kedvence, mert délelőtti szobafogságra ítélve magát többnyire elhárította a mindennapi szobatakarítási kísérleteket.

No de a kellemes kalandok száma ennél sokkal nagyobb:) Merthogy Lisszabon egy imádható, bejárható, emészthető város, a sárga kis villamosaival, sikátoros kis hegybe épített városrészével, hatalmas épületes belvárosával, Belem negyedével, léptem-nyomon templomaival:) Ami belefért, azt belefértettük. Sok gyaloglás, finom ebédek, kellemes napsütéses vízpart-bámulás. Portugália pedig felfedezésre érdemes úticél marad
 





2012. július 13., péntek

Édes semmittevés


Idén nyáron - hosszabb-rövidebb töprengés után, számtalan, kedvenc utazási tanácsadónkkal való konzultációt követően, illetve jó néhány fix lakodalmi és más program közé feltétlenül illeszkedési szempontok szerint - a (számomra) kötelező mediterrán tengernézést sikerült a lehető legnagyszerűbb módon kipipálni. 
Felvetődött a visszamenni tavalyi kedvenc szigetünkre, vagy megnézni Ciprust, vagy 5 csillagozni a híres-hírhedt török tengerparton. Ám úgy tűnik sikerült megintcsak a legjobb döntést meghozni:) 

Merthogy Zakhyntos álomhely! Valószínűtlenül türkízkék vízével, emberi léptékeivel, mesés helyeivel örökre a "bármikor visszamennénk ide" helyek közé lépett elő. (Életem párja szerint nekem szinte mindegy, minden tengerpartba bele tudok szeretni, ha süt a nap és fürödni lehet...) Mindhárman nagyon jól éreztük magunkat a huszonsok fokos vízben, de sem a repülés, sem a tengervíz, sem az úszás, sem a forróság nem volt terhes. Egyikünknek sem. Még a 24 hetes kisembernek sem:) Ő volt a legvitézebb:) 




Nem sikerült hoznom a tőlem elvárt barnulási teljesítmény-formát, mert egész nap napernyő alatt ültem (kicsit magam száműztem oda, kicsit a sokféle ijesztgetés kergetett be, kicsit a férjem aggódása miatt is választottam:) ). 

De ezt csak egy Marquez, egy Vámos Miklós, meg egy Fábián Janka könyv bánta, meg a körülöttem ülő turisták, akiket egész nap kommentálhattam :) Bátran tudjuk ajánlani bárkinek ezt a kis Jón tengeri ékszerdobozt, de nagy valószínűséggel mi sem utoljára jártunk ott:)




2012. június 5., kedd

félúton

Merthogy sok minden eltelt. Jó néhány hónap, sok hét, sok-sok nap. A sohanemelfelejthető napok közeledte mindig vihart is hoz. Kint is, bent is. És ebben talán sehol sem tart a haladás, feléhez sem közel.
És bár mindenki csak a mosolyt és a majdnem régi kerégvágást látja, már rég elveszett a térképe is annak a nyomnak...
De mégiscsak valaminek a fele mögöttünk van. Valami, amit dédelgetünk, amit féltegetünk, és csak kiváltságosok kísérhettek eddig ezen a távon. Természetesen a könnyebbik fele. Egy ideje viszont nem félünk, ez az alapállás. Mert már kevés dolog van, amitől félhetünk. És azért sem érdemes aggódni, mert a forgatókönyv varázsceruzája és radírja nem nálunk van. Úgyhogy egyszerű dolgok miatt aggódunk. Ne essen az eső. Ákos aludjon jól. A szomszéd kutyája kicsit gyógyuljon ki az idegbetegségből. Az euró, benzin ára valahol egyszer csak álljon meg. A zsögödi víz melegedjen...
A nagy kaland fele pedig bőven hátravan. A boldogság is megvan hozzá, az új bicikli is, a mindenben társ is. Akivel már életet és halált is tapasztaltunk, adtunk, engedtünk, fogtunk... És aki miatt bármikor bármit újrakezdenék. Akár belső titkos félelmek nélkül is.
És aki jövőre ilyen biciklit kell vegyen:) Vagy csináljon. Vagy flesseljen. Vagy kompilláljon. Vagy akármi:)

2012. március 2., péntek

jön a tavasz

A Nők Lapja is már csak egyvalakire emlékeztet. Aki miatt soha nem felejtettem el szerdán beszerezni, mert már csak erre volt türelme önállóan olvasni. Szóval a rutin: tegnap ismét megvásároltam. És a kedvenc rovatom a gyorsinterjú az utolsó előtti oldalon. Most Szegő András Kútvölgyi Erzsébet színésznőt kérdezte. A tíz kérdésből egyik: mi volt élete legfájdalmasabb élménye? Erre ő (a többek között Kossuth és Jászai Mari díjas színésznő) ezt válaszolta: "Ugyanabban az órában, amikor a húgomat temettük, halt meg apukám, aznap műtötték rákkal anyukámat, Rövidesen ő is követte őket. Azokban a napokban váltam felnőtté, bár szívem szerint sokáig maradtam volna még gyerek. És bármilyen furcsa, azóta érzem magam teljesen szabad embernek. Érzem azt, hogy nem kell félnem semmitől".

Megható, megrázó és egyben felrázó volt. Gyorsan levontam a magam számára a következtetéseket.
1. Nagyon szerencsés vagyok. After all. Vannak akik rosszabbul járnak. És még én is járhatnék ezerszer rosszabbul. Szóval végülis örülnöm is kellene.
2. Felnőni is fel kell, na. Ha akarunk, ha nem, mégiscsak előbb-utóbb jó lenne. És bár rég azt hittem, felelősségteljes felnőtt vagyok, kiderült, hogy igazából eddig ez csak hiteles önámítás volt.
3. Ő nem félt. Attól, ami rá várt. Nekem sem szabad. Attól, ami rám vár.

2012. február 22., szerda

memento

egy nagy zöld táska. ikeás, együtt voltunk ott utoljára. benne egy mexikói mintás pléd, amit mindannyian szeretünk, régi kellék otthon. most már csomagban van, ismét megy haza. mint sok minden más. egy tajföldről tavaly kapott ajakír, ami a kiprobált legjobbnak bizonyult, egy kabát, mely már októberben is nagyon nagy volt, egy papucs, melyet csak pár lépésre használtunk 2-3 hetente, a kórnak a házában.
és a nagy zöld táskában sok minden van. ami nem is férne bele, de mivel nem látszik, folyamatosan csak pakolok bele. gondosan válogatva. megcímezve. ezt majd ajándékozzuk. valakinek. ezt még nem tudom, de majd megválik. legyen otthon. ahogy ő is szeretett volna, de a makacsság, a töretlen szándékos pozitív gondolkodás nem engedte.
és van amit szándékosan nem pakolok bele, ez itt marad.
és itt marad, a kék heverőn és a virágok levelein sok minden. a virágokon, amiket naponta együtt megcsodáltunk, megdícsértünk. ők milyen szépen fejlődnek. itt maradnak a karácsonyi, téli boldog percek, a szánkózási indulások, érkezések, Ákosnak való integetések, Ákos anyukájára vetett aggódó pillantások. és a könyvek, melyek helyét már kívülről ismertük, ismételgettük. mindenik borítóról egy-egy nap köszön vissza. egy nap, amikor az aprócska sikerek és kudarcok különbsége néha pozitív számot, néha negatívat, vagy néha nullát mutatott. de minden nap erőt, reményt adott.és együtt vártuk a 8,5 órás munka után hazatérő gondos jóembert, akinek első szava mindig az volt, hogy "ugye nincs hideg?", meg "hogy telt a nap?"
a reggeli köszönések, az esti elköszönések. hogy a mindig a fáradt, gyenge küldte a kevésbé fáradtat, az egyáltalán nem gyengét pihenni.
és persze nagy halomban a hasznavehetetlen bogyók. amiből két évre valót is felhalmoztunk. sok reményt vetve beléjük. utolsó előtti percben is. talán kevesebbet kellett volna velük, többet kellett volna a lélekkel foglalkozni, keresni a kimondhatatlanságokat lélektől-lélekig, erősíteni és gyakorítani a kézszorításokat, az öleléseket. de a félelem a kimondástól, mert az az elfogadást is jelenti, ami ellen ugye lázzadni kell, kötelességből.
ami eddig néha panaszt keltett, most könnyet csal. a mindig mindenkivel kedvesség csak egyetlen személynél volt néha vasszigor. mert ez mutatkozott eredményesnek.
és bár most hihetetlen, reméljük, hogy megmaradnak és ereklyeként őrizzük majd az emlékeket. nem padláson dobozolva, hanem a mindennapjainkban. az átmenetileg zöldről átváltott lelkünben.