Hetek óta, amikor kérdezik: és mikor? Határozottan válaszolom: akármikor. Csomag összepakolva, lélek felkészülve, ruhácskák kimosva-vasalva, többnyire minden rendben. De valahogy mégiscsak úgy gondolom, amikor bátran válaszolom az akármikort, meg a nincs mitől félni, és a nem izgulok, hát miért is?, hogy hétvégén, október 13-án megünnepeljük a szülinapokat, és aztán 17-23 közt valamikor megérkezik az ajándék is. Így október 7-én délután enyhén mégis sikerült meglepődnöm a dolgok beindulásának első apró jelének beazonosításakor...
Pánik nem volt, minek is? A csomag utolsó simításai után várakozóba helyezkedtünk. Megtanultam: amíg nincs fájás, nincs kórház. 3-4 percenkénti rendszerezett fájdalmakkor indulunk. Terv megvan, minden rendben. Igen ám, csak még 18 óra múlva sem volt fájás, de magzatvíz-csepegés igen, folyamatosan. Így már nem tudtam nyugodtan várni és betartani a tanultakat. Indulás volt. Reggel 9-kor. Nyugodtan, nem ijedten, nem pánikolva. A kórházban tudatták velem, hogy ebből akár holnap reggeli baba is lehet. Na az lehetetlen, hát ne, 18 órája csepp-csepp, esőcsepp. Dehát ha nincs fájás... Azt javasolták: sétáljak, azzal beindulhat. Nos, akkor séta. Hihetetlen, 10 órától délután 17 óráig sétáltam megállás nélkül a kórteremben. Mindig csak a szívhanghallgatás erejéig álltam meg 30 percenként. És szedtem negyedkor és háromnegyedkor a homeopátiás bigyókat.
És hát figyeltem. Mit érzek. Mikor. És hát 4-5 percenként be lehetett azonosítani érzéseket, de nem nevezném fájdalmaknak. Nem kellemes érzés, és eltart 50-70 másodpercig, de mégsem fájdalom na.
17 órakor - minden tiltakozásom ellenére - perfúziót kezdtek adni minimális cseppszámmal. Úgyhogy szerintem nem ez hozta meg az eredményt, de jó, ha az orvos ezt hiszi.
18 órakor kezdtem nyűgösebb lenni. Magdi még egyszer meglátogatott a Csernus előadás előtt, azt mondta, hisztis is leszek. Na ez nem volt benne a tervben. Tudtam, hogy Csaba kint áll és vár. Be akarna jönni hozzám bár 3 percre. De ki kell menjen 7-kor a váltás, be a másik. És az ügyeletes orvos kell beengedje. Sms-eztünk. Vár, türelmesen. 20 óra körül engedik be. Beöltözve, kell egymáson mosolyogjunk. Nekem két vágás van a hálóingemen, minden kilátszik, neki a haját is elköttették. Szépek voltunk, de örültünk egymásnak. Nagyon. Igazából pszichológia ide vagy oda, a fájások valahogy varázslatos módon ekkor kezdtek intenzíven jönni. 3-4 mondatot tudtunk ekkor az elején beszélni, többet már nemigen. Én koncentráltam, ő rám koncentrált. Nem tudom hogy telt el az a másfél-kétóra, mert most így visszagondolva nagyon gyorsan. Akkor bizonyára nem volt ilyen gyors. De teljesen bírható volt. Két fájás közt mindig tudtam pihenni, 10 perc alatt volt 4-5 fájás, de ugyanennyi pihenő is. És a pihenések alatt teljesen teljesen ellazultam.
Egy idő után fáztam és hányingerem is lett. Így minden fájás után gyorsan lefeküdtem, Csaba betakart. Ahogy jött a fájás, felsegített, fogta a kezem, félig rátámaszkodtam. Ahogy véget ért, ismét fekvés, takarás. És ez olyan könnyen ment, nem kellett neki mondanom semmit, nem kérdezett semmit, mindent csinált. És nem voltam hisztis, legalábbis így visszagondolva:)
Egyszer mondtam a szűlésznőnek, hogy nagyon nagyon kell mennem wécére. Azt mondták, ez becsapó érzés, jön a baba. Nem hittem. Tudtam, megtanultam milyen érzés a tolófájás. DE hogy pont pont ilyen, azt nem hittem. Még az ágyban 3-4 fájás alatt kérte, hogy nyomjak. Már az első nyomásnál megdícsért, hogy milyen ügyesen, pont oda sikerül irányítani, ahová mondja. Egyszercsak Csaba mondja, hogy látja a haját. Erre valahogy felfigyeltem, hogyhogy látja a haját? Hogy lehet? Én már fájdalmat sem éreztem, semmit, csak a tolófájást, de ezt én nem nevezném fájásnak. Egy erős érzés, késztetés, de nem olyan volt, mint a korábbi fájások. Gyorsan felültem az asztalra - nem tudom hogyan - és emlékeim szerint itt sem volt 3-4 tolófájásnál több. Egy fájás alatt kettőt nyomtam. Behúnyt szemmel. Mondták, hogy fogjak meg egy vasat. Megfogtam, de nem néztem mi hol van. Tudtam, hogy Csaba mellettem áll jobbról, mert onnan hallottam a hangját. De nem néztem és nem láttam semmit.
Egyszer éreztem a lábacskáját kibújni - egyebet nem éreztem - és többen mondták egyszerre: KISLÁNY! Ekkor nyitottam ki a szemem, és láttam, tényleg kislány! És milyen hangosan sír! És milyen szép! Úgy rögtön feltették rám, kezdett kúszni felém. Meleg volt, egyenesen forró! Néztem, hogy milyen szép! És milyen vastag a köldökzsinór!
Szia Kicsikém! Úgy vártunk már!
Nem sírtam, és már ő sem. Nem lehet ezt sem elmesélni, sem megmagyarázni. Hihetetlen volt az egész. Először az volt hihetetlen, hogy már megszületett! Hát én fel voltam készülve még további sok óra fájásra, mindenre! Kész? Biztos? Aztán a varázslat, látni, hogy tényleg megszületett az apróság, akit vártunk hónapok óta. Látni a lábacskáit, amiket annyit simogattunk, nézni a szemét, amit soha nem láttunk még. És ott vagyunk mind a hárman. Ahogy tervezni sem terveztük, mert valahogy erre így pont nem készültünk, hogy az édesapja is ott lehet, és mindezt láthatja. És ott volt, és csak mondta, hogy milyen szép.
Kérdezték, hogy mi lesz a neve! Csaba rögtön mondta, hogy Fanni, Miklós Fanni. Mérték, pólyálták, ismét ideadták nekem. Ismét abbahagyta a sírást, néztük egymást, Csaba készített képeket.
A lecsengés. Üres lett a szűlőszoba, csak mi ketten maradtunk, meg a szűlésznő. De ő is sietett. Sürgösségi császár lesz a szembenlevő műtőben. Leesett a babának a szívhangja, életmentés következik.( Fanni talán ezt is tudta, időben akart érkezni, nem akadályozni a másik babát:) ) Nagyon nagyon rázott a hideg. De annyira, hogy úgy éreztem egész testemben pattogok az asztalon, nem tudok parancsolni magamnak. A varrást éreztem, de már semmi sem fájt. Csaba most már fogta a kezem, ölelt, puszilt. Nem tudtunk betelni a varázslattal. Ő talán hitte, nekem még mindig hihetetlen volt. Mondtam, hogy még bírtam volna sokáig.
Csaba elment. Sms-eket írni, telefonálgatni, pihenni, és mert főleg engem lefektettek és aludnom kellett. Megbeszéltük, reggel mit hozzon, mikor jöjjön, telefontöltő first of all!
Mindkettőnknek hatalmas élmény volt! És mindenkinek úgy mesélem, hogy jó volt, szép volt! Ezt persze mindenki a felejtésért felelős hormonoknak tulajdonítja ezt, pedig nem: az életben már sok minden fájt ennél sokkal jobban, lelkileg is, fizikailag is. Ez egy gyönyörőszép találkozás volt!
