Mind the gap

Sok űr van mellettünk, körülöttünk. És bennünk. Kisebbek, nagyobbak, általunk kreáltak, mások által előidézettek, képzeltek és valósak...

Egyszer volt egy lakótársam, aki minden reggel pontos időben kelt és elment szaladni. Délután az egyetemről rendszeresen edzésre ment, ahonnan mindig fáradtan tért haza. Évek óta ezen program szerint élt. Egyszer versenyre készült, egész nap az egész lakóközösség, sőt a Millenium összes Erasmusosa Melanie Rouger-nek szurkolt. Elsőnek vagy másodiknak futott be, már nem tudom, de nagyon örült. Az edzője gyorsan adott neki egy futás nélküli 4 napos minivakációt. Délután ünnepeltünk otthon, kérdezgettük, hogy mit érez. Nyilván arra vártunk, hogy azt mondja, hogy nagyon boldog, elégedett, megnőtt az önbizalma, örül az edzője dicséretének. Ennek ellenére azt válaszolta: hiányozni fog 4 napig a futás...

Nos nekem nem fog hiányozni az elmúlt hosszú hónapok futása. De azt hiszem tudom mire gondolt. Mert én sem szeretem az űröket. Azokat a másodperceket, amikor egy következő gyeplőt kell kinézni és megmarkolni. Vagy a következő edző-programot kell kiválasztani. Vagy egy következő embernek kell bizalmat előlegezni. Vagy egy addig különlegesnek tekintett valamit hétköznapinak elfogadni.

Ünnepek után szokott néha ez utólérni: 2 hónapig jön a karácsony, aztán csak úgy elmegy. Az érettségi is agyonstresszelt, aztán hirtelen már csak a süllyesztenivaló könyvek és füzetek maradtak. Tavaly a szigorlat után is mikor az V. bejáró pincére kihozta a sört, hirtelen megijedtem, hogy tulajdonképpen nekem már nincs ma dolgom!

Biztosan mindenki kifejleszt egy űr-töltő-állomást:) Bevallom, én esetenként más és mással szoktam próbálkozni: mikor turkáló, mikor Palermo, mikor nagymama. Stb. De ezek tűzoltó módszerek. Valami jobb kellene. Biztosabb és általános érvényű.

De az is lehet, hogy vannak elmeszesítésre ítélt űrök. Amikor nem kell fel-,be-, újratölteni. Talán csak nyugodtan hátra kellene dőlni és kifújni. Mert lehet nem minden underground-témában lehet előre tudni hol lesz a gap...

Los Fapados

Manapság már fogalommá nőtte ki magát ez a szó. Fapados minden ami low cost, ami épp csak elérhető, ami hétköznapi emberek számára kvázi luxus (de azért attól távol áll). Ám elsősorban légitársaság és légi utaztatás jelzős szerkezetéből ismertük meg.

Tulajdonképpen jó szó, nekem tetszik (a Gyergyóiak akár jelmondatot is fabrikálhattak volna eddig belőle:). Valami, ami nem csilli-villi, csak amolyan fapados. Akárcsak itt megannyi minden, amibe hétköznapjainkban botladozunk.

Fapados például a pékség. Mert finom kenyeret sütnek ezek a termopánosok, de a fekete kenyérből keveset, mert nem veszik meg. Így mire a fapados munkásosztály az áruházba ér, addig már valahogy mind megvették. Az áruház, ahol fapados a kiszolgálás: a vásárló köszönhet és mosolyoghat, nem igazán fogadják semmilyen nyelven. Mert ugye nem a parolázás, hanem a pénzváltás a cél. De fapados az ajtó is: a két fotocellás ajtóból csak egyik üzemel: tartalékolunk, hisz egyen is ki-be fér a tömeg. De igen fapados a járda is, melyet koptat ez a fogyasztói társadalom székelyföldi kiadása. Azonban mivel a polgármesteri hivatal is fapados, ezért a magassarkú cipőkben járóknak véletlenül sem utalnak ki sarokpótlékot, noha igen gyakran kell azt cserélni. Pedig a cipész kivételesen nem fapados. Csak magányos.

Fapados a taxitársaság: hajnali 4.58-kor a diszpécser is nehezen válaszol, de autót - bármennyire sajnája - nem tud küldeni. És fapados nyilván a vonat, amire így le kell kutyagolni. De az utasellátó büfé is, amelyet nálunk fele sokkal régebb óta köpködőnek neveznek valami hasonló jelentéssel ruházva fel. Persze a tüdőmérgezést okozó, magyarok bejövetele előtti buszokról nem is beszélve.

No de ami igazán fapados - ám ennek ellenére a legkevésbé tűnik annak -, az a világot megnyító kedves légitársaságunk. Mely akár 1 lejért (plusz 11 lej foglalasi díjért!) elrepít Kolozsvárról Budapestre, Velencébe, Milánóba stb.

Ex-Corona-lakóként - aki két év alatt összesen 2 hónapot ült vonaton Bp.-re menet és jövet - méltatlankodom, hogy manapság kolozsváriak csak úgy másfél óra alatt kiugorhatnak oda. És szerencsére meg is teszik. Egyre többen. Nos ami igazán fapados, az nálunk igazi luxust jelent. De akármilyen luxus, kezd hétköznapivá válni (ezért felkerülhet ide;): legyen hajnal, vagy késő este, alig van három üres hely a Bp.re menő-onnan jövő járaton. És aki egyszer feszáll, többé nem akar leszállni, és kedvenc fapados szórakozása az akciók, új járatok böngészése lesz, szabad hosszú hétvégék kitalálása, illetve azokhoz (fapados ellátást biztosító) végtelenített dombornyomatú hitelkártyák feltalálása.

Csak a hétköznapiság erősítése érdekében teszünk halvány említést arról, hogy nincs reptéri transzfer, irtó drága a parkolás, hogy szinte nélkül távolabb van egyes "fapados" milliőktől, mint a fővárosi repterek, néha vendégmunkás-buszra kell felkérezkednie a fapados luxusra vágyó vidéki értelmiséginek, akinek viszont már csak a kevésbé fapados tűnik fel. A többiből úgyis túl sok van:)

Ünneplőben

A hétköznapok azok a nem ünnepnapok. Azok, melyből a legtöbb van a naptárban, az életünkben és a fejünkben.

Az ünnepnapokat könnyebb megjegyezni, feljegyezni, lejegyezni. A hétköznapok csak hétköznapiak. Amikor az történik ami általában történik. Vagyis a nem különleges események sorozata. Az a forgatókönyv, amikor mindenki csak hétköznapi és csak normális.

Pesten a Szabadság téren erdélyi hétköznapokról van 100 fotó kiállítva. Ötletes, színes, reális. De már ezáltal a hétköznapiból rendhagyóvá átváltoztatott pillanatképek kerülnek a japán és német turisták szeme elé. Az multikulti erdélyi hétköznap, mely már egzotikus különlegesesség.

Az ünnep megörökítése sem mindig könnyű, de talán a hétköznapé még nehezebb. A hétköznapi viselet hamar ünnepi viseletté minősül át, lassan ritkáság számba megy, egy idő múlva már csak jó látó fényképészek művei őrzik az ünneplőbe öltöztetett arcok és emberek hétköznapjainak emlékét.


(Fotó: Ádám Gyula: Ünneplőben. Forrás: www.100erdely.com)