Egyszer volt egy lakótársam, aki minden reggel pontos időben kelt és elment szaladni. Délután az egyetemről rendszeresen edzésre ment, ahonnan mindig fáradtan tért haza. Évek óta ezen program szerint élt. Egyszer versenyre készült, egész nap az egész lakóközösség, sőt a Millenium összes Erasmusosa Melanie Rouger-nek szurkolt. Elsőnek vagy másodiknak futott be, már nem tudom, de nagyon örült. Az edzője gyorsan adott neki egy futás nélküli 4 napos minivakációt. Délután ünnepeltünk otthon, kérdezgettük, hogy mit érez. Nyilván arra vártunk, hogy azt mondja, hogy nagyon boldog, elégedett, megnőtt az önbizalma, örül az edzője dicséretének. Ennek ellenére azt válaszolta: hiányozni fog 4 napig a futás...
Nos nekem nem fog hiányozni az elmúlt hosszú hónapok futása. De azt hiszem tudom mire gondolt. Mert én sem szeretem az űröket. Azokat a másodperceket, amikor egy következő gyeplőt kell kinézni és megmarkolni. Vagy a következő edző-programot kell kiválasztani. Vagy egy következő embernek kell bizalmat előlegezni. Vagy egy addig különlegesnek tekintett valamit hétköznapinak elfogadni.
Ünnepek után szokott néha ez utólérni: 2 hónapig jön a karácsony, aztán csak úgy elmegy. Az érettségi is agyonstresszelt, aztán hirtelen már csak a süllyesztenivaló könyvek és füzetek maradtak. Tavaly a szigorlat után is mikor az V. bejáró pincére kihozta a sört, hirtelen megijedtem, hogy tulajdonképpen nekem már nincs ma dolgom!
Biztosan mindenki kifejleszt egy űr-töltő-állomást:) Bevallom, én esetenként más és mással szoktam próbálkozni: mikor turkáló, mikor Palermo, mikor nagymama. Stb. De ezek tűzoltó módszerek. Valami jobb kellene. Biztosabb és általános érvényű.
De az is lehet, hogy vannak elmeszesítésre ítélt űrök. Amikor nem kell fel-,be-, újratölteni. Talán csak nyugodtan hátra kellene dőlni és kifújni. Mert lehet nem minden underground-témában lehet előre tudni hol lesz a gap...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése