2009. január 23., péntek

Félelmek

Amitől vagy tartunk. Vagy elmagyarázzuk magunknak, hogy nem kell tartanunk. Vagy kibeszéljük. Vagy magunkban tartjuk. Vagy bevalljuk. Vagy eltitkoljuk. Vagy kiálmodjuk magunkból. Az is meglehet, hogy olykor (rém)álmok formájában visszaköszönnek jól strukturált megtervezett hétköznapjainkba.

Nem voltam még négy éves, amikortól datálom, hogy ismerem a félelmet, sőt annak a rettegés továbbfejlesztett változatát. A testvérem születését vártuk, természetesen mindenki fiút remélt. Minden szomszéd, minden látogató emlegette, hogy milyen ügyes Zolika lesz. Hát engem sírógörcsök kerülgettek, és anyukámnak zokogva panaszoltam, hogy én félek egy fiú testvértől, mind tönkre fogja tenni a játékaimat. De komolyan féltem. Most már mondjuk látom, hogy nem alaptalan, de fölösleges félelem volt, mert a játékok nagy részét egy lánytestvér is tökéletesen tönkre tudta tenni.

Számtalan félelmet beépít fejlődő tudatunkba civilizációs hétköznapi világunk. Illetve az iskolarendszer. Mely csak ritkán, esetlegesen és nagyon személyfüggő szerencsés konstellációban fókuszál az egyén lelki fejlődésére. Így sikerült az is, hogy éveken keresztül kellett félnem a 8-astól. Mert az már komoly problémát jelentett a makulátlan félévi lezárás elérése érdekében. De még rengeteg dologtól kellett félni ötödiktől érettségiig. (Attól csak ritkán, hogy fognak feleltetni. Ezt a félelmet ki lehetett védeni. Csak sajnos vannak nehezebben kivédhető félelmek...) Volt a könnyebb műfaj, a közepes és a hardcore. A könnyebb műfaj: ha valaki exci írás közben segítséget fog kérni. Vagy segítesz, és kockáztatsz. Vagy nem segítesz, és még inkább kockáztatsz. Vagy otthon felejted a tornafelszerelésed, és nem értik meg. Pedig csak évente egyszer ha előfordul. De nem a megértésről híres az oktatási rendszer...Legalábbis a felsőháromszéki nem...
A közepes félelmek közé tartoztak a zene órák eseményeitől való rettegés. Akkor mindig történt valami. Meg néha a magyar órák is ide tartoztak.
A súlyosakból most nem jut egy sem az eszembe. De legalább 6 évig visszatérő álmom volt, hogy autóbuszt kések le, és rohanok utána...Gondolom, nem véletlenül...

De egy okos ember azt mondta, hogy az ember a félelmeit nem árulja a piacon. Én sem. Csak el. Néhányat. Vagy csak tükörbe nézek.

Most is van egy rétegződés a félelmeim világában. Félek a számoktól. Hol a kevés összeget jelölőtől, hogy a magas összeget jelölőktől. Meg ezek folyamatos változásától és egymásra hatásától. Tudom, számomra is érthetetlen. Néha félek, hogy megnyitom a meleg vizes csapot, és sok sok percen keresztül jéghideg fog folyni. Néha félek, hogy lekésem a vonatot, köd lesz és nem száll fel a vizer, hogy Habyka életében először cserben talál hagyni.
Néha félek, hogy egy sms-t másnak találok elküldeni, mind akinek szeretném. Vagy fizetek a benzinkútnál, és valami oknál fogva a bankkártyám nem működik, készpénz persze nincs nálam. S akkor mi lesz? És ha ez valahol itthon/otthon történik, még talán megoldom, de ha ün drum szpre klúzs valahol?
Egy félelmem, hogy leszegényedem, és nyáron nem tudok tengerparton nyaralni.

Sokáig féltem, hogy nem is létezik az, amire én vágyom, és be kell állnom a sorba. Megalkudni, az őszinteséget feladni, vagy tompítani, és félni tükörbe nézni. Ma már ettől nem... De az őszintlenségtől még néha egy kicsit. Nagyon nagyon kicsit.

Na igen. Amitől nagyon félek. A megalkuvástól. Komoly vagy fontos dolgokban. Másmilyenek esetén még belemegyek.

2007. július 10. óta egy nagy félelem lopakodott a lelkembe. A sok kedves ember mellett saját magam vagyok a lélekbátorítás és elkeseredésnek való ellenállás élharcosa. Nem egynapos kaland. Nem is vagyok egyformán sikeres. De szinte minden nap harci díszbe kell öltözni. De ezt a félelmet lehet nem tudom már megölni.

És lehet - van aki azt hinné - félek a konfrontációktól. Nem. Nem feltétlenül kedvelem őket. De nem félek. Mert azok csak az igazi félelmek, melyek képesek egy mérleg lelki egyensúlyát veszélyeztetni. Nem szívesen nézek szembe olyan dolgokkal, melyek a hétköznapi mosolyokat be tudják árnyékolni. Nem szívesen vagyok olyan társaságban, ahol dohányoznak, mert füstös leszek. De nem félek, hogy rászoknék a dohányzásra. Félek, hogy egyszercsak ellopják az autómat a parkolóból, és nincs rajta felülbiztosítás. Vagy a Coronán kirabolnak. Vagy a bankszámlámat lenullázzák(vagy én...) De nem félek egy t-n időpontok eseményeitől, szereplőitől. Nem uralom a jelent sem, nem is akarom. De nincs rettegés a lelkemben. Van egy megnyugtató - megjegyzem: elég sok felületet elfoglaló - érzés ott.

2 megjegyzés:

Bea írta...

Tudod,hogy nem az a bátor, aki nem fél, hanem aki le tudja győzni a félelmet :)

Orsi írta...

vagy aki legalább tudja, hogy mitől és mikor...