2009. február 26., csütörtök

Summa slum

Egy 18 éves srác történelmet ír. A nyomornegyedek, a kasztrendszer legalján levők, a szülők nélkül felnövők sikertörténetét. Jamal a pénzcsináló műsorra, a film az angolszász filmprodukciókra pirít rá.

Érdemes megnézni. Nem azért, mert jelölték sok Oscarra (vagy mert meg is kapta többnyire ezeket). És nem azért mert indiai (=exotikus) film. Hanem csak úgy. Mint a magyar népmeséket. Azokat sem hisszük el, azokat is csak meséknek gondoljuk. De mesék, melyek morális eszméket hordanak magukban, kollektív közösségtudatot, és egyéni hitet abban, hogy az élet valahogy kicsit mégis igazságos. Néha.

Jamal Malik talán a világ egyik legnagyobb nyomornegyedében nő fel, kb. hetente kerül (valós!) éhhalálveszélybe. Eleven ügyes kisgyerek, akire a slumbeli élet komoly lelki terheket is kiró a fizikai mindennapos túlélés mellett: testvére, társa, az egyetlen ember aki vigyáz rá ellopja legdédelgetettebb álmait, vágyait (megjegyezzük: többször is), szeme láttára gyilkolják meg édesanyját, csalódnia kell szentnek hitt emberekben (azaz a felnőttekben, akikről azt hiszi, hogy tényleg segíteni akarnak).

Egy szimpi tinédzser. Aki kora ellenére (és köszönhetően az állandó bizonytalansággal jellemezhető gyerekkorának) bámulatos emberismerő. Akit nem csap be a minden hájjal megkent műsorvezető (azért ezt Ianţu bácsi nálunk jobban csinálja, Vágóról nem is beszélve... ) Aki nem fél sem fegyverektől, sem maffiózóktól, sem önnön gyengeségeitől, aki csak bátor és mer. Talán mert a minusz végtelenből jön, és annál visszább nincs. Rá nem gyakorolhat hatást a műsorvezető, hogy elveszti az összes pénzt. És akkor? Ő csak játszani akar. Magáért, a szerelméért. Végképp nem a pénzért.

Kicsit igazságosztó a film. Úgy tűnik a nyugat elment már keletre is (pedig fordítva diktálná az ütemet az univerzum....), a hepi ending megvan. A sikertörténet összejön. A rossz elnyeri méltó büntetését. A jó is a jutalmát. Mindent. Pénzt, szerelmet, sikert. Persze nem hisszük. Nem hisszük, hogy van ilyen. [noha minden délután nézhetünk a TV-ben, olvashatunk a bulvár sajtóban Malik-okat, akik a semmiből jönnek és mindent visznek...] A matematikai valószínűség nem zárja ki ennek lehetőségét. Tehát mi sem. De tudjuk, hogy ritka. Ennek ellenére a film mégis jó. Többnyire. Jó, hogyha valaki saját erejéből feltornássza magát a slumból az élhető életbe. Értsük ezalatt azt, hogy erőszak, adócsalás, mások átverése, kihasználása NÉLKÜL jut örömhöz és boldogsághoz.

Ahol mégis sántít:
- aki ismeri a milliomoscsináló műsort, vagy bármilyen hasonló kvízjátékot, az nem hiszi el, hogy az utolsó nagy kérdésre a válasz az a Dumas-regény egyik testőrének neve. Értjük, hogy a szegénység kultúrájának alacsony általános műveltségi szintjét kellett sokkolóan megvillantani. Értjük, hogy ez nem Európa, ahol mindenki francia-kultúra ismerő. Értjük, hogy le kellett kerekíteni a történetet. No de mégis!
- egészséget, békességet, szeretjük a rendőrséget. De az a rendőrség, aki ilyen letartóztatási módot enged meg magának az előítélettől elvakultan, az nem ennyire érző szívű és megértő, ott nincsenek ilyen mélyen érző karakterek, élettörténet-beszámolást végighallgatók. De Jamal-al kapcsolatban még talán ezt is elhisszük, mert ő tényleg megérdemli, hogy összeakadjon az 1:10000-ből azzal az 1-el.
- az a mobiltelefon...hogy az utolsó csengetésre mégis fel tudják venni...hm....pont az utolsóra...

A romantikusság ellenére egy ügyesen megcsinált film. Jamal egy igazi self-made man. A legsúlyosabb szegénységet tudja maga mögött, az ingyenélés és bűnözővé válás helyett fusskiöblítsdki lesz, és hisz abban, hogy az ember képes minden hátrányos szociológiai mutató ellenére normális életet élni, legalábbis arra vágyni, abban hinni. Jamal egy 21. századi hős. Egy romantikus, elveszett tizenéves szerelmes. Aki ebben a világban él, de valahogy mintha nem is abban élne, mint amelyben egy átlagos gyerek felnő. És mégis tud szerencsés lenni, bátor és elszánt. A lelkét nem törte meg a legminimálisabb boldogságot nyújtó nyomorgó gyerekkor emléke, a mindent elvesztés lelki terhe, a "soha nem lesz nekem ilyen" napi megtapasztalása. Ilyen nagyvonalúan tényleg csak az "játszik a pénzzel", akinek soha nem volt belőle...

5 megjegyzés:

Névtelen írta...

Gratulálok a kritikához, újra hoztad a formádat!
De ez a film szerintem nem érdemelte meg azt a rakás díjat. Egyszer nézhetö de sokszor elkalandoztam.A vége szerintem annyira tipikusan amerikai, hogy az már indiai is lehetne. A zene az tényleg jó benne, na meg a gyerekszereplőket emelném magaslatra ök fantasztikusak voltak..
Szívesen elolvasnám a Benjamin Buttonról alkotott véleményedet is.

Orsi írta...

Több ponton egyezik a véleményünk. De az igazi díjakat mi adjuk, nem a filmakadémia.
És köszönöm! A motiváció-fenntartásban már lassan neked is van szereped!

Névtelen írta...

vágó istván szerint a testőrös kérdés nem volt elrugaszkodott: olyan volt, mintha nálunk egy mahabharata-, vagy éppen egy ramayana-hőst kérnének számon. dunsztunk se lenne róla, de indiában a köznapi tudás része. inkább azt kifogálolja, hogy élő közvetítésként próbálták beállítani, holott nem az.

Orsi írta...

Igen, ez az élő adás már nekem is bökte az oldalam, csak kimaradt. A 3testőrről meg annyit, hogy igen, igen, de ha egyszer a "gettósuli"-ban már tanították a elemistáknak, akkor mégiscsak népszerű és ismert valamennyire...

R.Attila írta...

Több filmkritikád is volt, így biztosan szereted a filmeket. Ezért is ajánlok egy dokumentumfilmet (ha eddig még nem láttad) az a manapság nagy nézettségnek örvendö Home cimü film. A youtube-n megnézhetö, mellékelem a linket is: http://www.youtube.com/watch?v=jqxENMKaeCU