Évforduló

Már egy éve.

Hogy egy márciusi nap (a teljesség kedvéért pont nagycsütörtök vala...) elköteleztem magam. Igent mondtam egy majdnem örökkön örökké tartó kapcsolatra. Ennek kevésbé édes terheit viselem azóta is. (És ezen édes terhek csak egyre keserűbbek lesznek tenksz gazdasági világválság és valutaárfolyam-emelkedés...No de már egy éve imáimnak része a havi svájci frank-adag kérése.)

Hogy milliomos voltam. Pár percig. Úgy, hogy valóban csak az a három havi keresetem volt a kezemben, amit a közjegyzőnél kellett (megjegyzem: nagy szívfájdalmak közt) hagynom, a szíves figyelmét és segítségét kárpótlandó. (a beígért 15 perces procedúra helyett másfél órán keresztül a fénymásoló-javító segédjét, ideges titkárnőjét és marosvásárhelyi rádió cserebere adását kellett elviselnem. Örök izgalom marad... Főleg, hogy soha nem vettem ilyen drágán ilyen hosszas kellemetlen időtöltést...)
Másnap már csak nyugodt voltam. Hogy aláírhattam. És van már nekem is az, ami annyi mindenkinek. Boldogabb tőle? Csak hónapok múlva lettem. Vagy egy év múlva. Ma már boldog vagyok ettől a döntéstől. Talán nem tenném meg újra. Mert azóta változtak a konstellációk és a szükségletek (no meg a pénz- és ingatlanpiac...) De nem bánom.

Illetve

Már egy éve annak is, hogy kvázi full akszesszre kiserelem az életem. Annak jelentősebb felkiáltó és kérdőjeleit. Változó lelkesedéssel és olykor tematikai csapongásokkal. De a motiváció változatlanul erős és örömet okoz a sok pozitív visszajelzés. Már az is, ha kapok egy e-mailt, melyben rég nem látott barátnőm tájékoztat arról, hogy ő tulajdonképpen témában van. És - ahogy a helyzet engedi - mosoly lopakodik a hétköznapokba...