Az ember - főleg ha karrierépítő proletárnő - egy post-it-re összeír egy rakás dolgot, és kitűzi a ki/bejárati ajtóra, és rendre ügyesen mind be akarja váltani.
És sok - percben, órában, hónapokban, (iskola)években (is) kifejezhető - időt befektet. Olvas, gondolkodik, okoskodik, utazik, vizsgázik, könyvtárba jár, tudományoskodik, ír, előad. De persze ebből a világ soha semmit nem tud meg. Sok-sok okos (kutatási) ötlet, mosogatás és coronázás közben gyártott elmélet marad az örök ismeretlenben.
Aztán néha a tudományos autópálya hitchhikere barátkozás céljából felutazik abba a városba, ahol a beszt dejzeket töltötte két stressziózás közt, energiabefektetés-takarékosan tart egy előadást, és erre ráharap a média. Örök kérdőjelek...
2009. január 29., csütörtök
2009. január 28., szerda
nagyon másvalami
A maffiózó kislánya hazaér, az apa ép "veret". Valakit. A lány bosszúsan szól az apjának: "Apa, kértelek már, hogy ne hozd haza a munkád..."A szőke nő duzzog, hogy sorba kellett állni a sürgősségen:
"Ha nem engedtük volna magunk elé azt a pasast, ideértünk volna időben"
"De szivem, hát egy balta állt ki a fejéből...!"
"Hát kifogás az mindig van!"....
Szóval akad 1-2 jó poén. Is. A baj csak az, hogy ezeket alig-alig veszi észre az ember a közhelyekkel agyonzsúfolt, sztereotípiákkal leterhelt 110 percben. És még a Hableányhoz kicsit is hasonlító dalokat sem hallunk viszont.
A majom kedves, hogy ismét megszemélyesedik. Hogy Terka néni pótolhatatlan, szintén. Hogy kutyából nem lesz szalonna, megnyugtató. Hogy jueszejből hazakívánkozik az ember szíve, szintén. Hogy az család kitart egymás mellett, even in these days. Hogy a felszín, csak felszín, és aki látta már a felszín alattit, az nem dől be neki. Hogy a reménytelenből is ki lehet mászni. Valahogy. Mind nájsz. És még sok más ilyen.
De van egy sor más is. Sajna...
sztereotípia/közhely-random:
1. A buta, naív, teljesen sötét szőke nő. Na be serious. Egy nagyon nagyon (nem hajszínileg) szőke sem tud egy táska pénzt NY-ban szétrepíteni.
2. A nagyvagány (megjegyzem: lúzer) szélhámosra buknak a nők. Mindig egy jó nővel távozik. És minden más jó nőnek is kellene. Ez nagyon nagyon sántít...
3. Ha valaki kilépik nyugatabbra, csakis sztriptíztáncosnő lehet. És csakis orosznak nézik, ha az öreg kontinensről származik. Nocsak...
4. Magyarország egy ország, és a fővárosa Bukarest. Nem unalmas egy igen hangyányit?
5. Te pont úgy vagy jó, ahogy vagy! Plíz!!!
6. A pasasok észreveszik ha egy nőnek van agya. Ha azt a mellébe injekciózza. - Ennyire nem kéne na magunkat sem alul értékelnünk, meg a pasasokat sem....
7. A 18 éves bomba csaj (mellesleg milliárdos) még nem tudott fiúcskával puszilózni...Hm...A rendezőnek vajon van tini gyereke?
8. A pénzes pasas nem tud helyesen beszélni magyar nyelv, de nyilván paraszt, mert állandóan szotyizik. Hm... A szotyi elég széles társadalmi körökre jellemző, a helytelen fogalmazásmód meg lassan még szélesebbekre. Ne szűkítsük ennyire a kört...
9. Mindenkiből lehet sztár...Nos, tudom, ez most nagy divat. De akkor nem értem, miért próbálnak a színészek, énekesek annyit, ha valaki az utcáról (maffiózó verőlegénykedésből, gyógyszeres dobozok mellől) belép, és hirtelen kiderül, hogy mindenben azonnal nagyon jó.
Valami ami nagyon jó nem rontható el. De a folytatásába nem érdemes belekezdeni. Szinte lehetetlen überelni, nehéz utolérni, könnyű meg sem közelíteni...És hagyjuk már a közhelyeket!
2009. január 26., hétfő
7 x 17
Két primszám. Két kedvenc szám. (mint megtudtuk, a 17 a 7. primszám, úgyhogy egyel több közös vonás;)
A kettő közt van sok minden más. Idő. Percben, órában, de hetek, akár hónapokban kifejezhető módon is. Távolság. Mert a közelség is távolság. Valahogyan ki kell fejezni. Kilométerekben, vagy centiméterekben. Lehetőleg egy minél kisebb pozitív számban. Vagy olykor az egész szám is egész jó:) Erő. Amely megmutatkozik fizikai és kevésbé fizikai módon, szilárd és néhanapján cseppfolyós halmazállapotban. Nagyon ritka kellemetlenségek lenyelésében, önbizalomhiány ellensúlyozásában, de bútorhordás-pakolás-szerelés, karnis, csap és lefolyóproblémák kezelésében úgyszintén. Mosoly. Mert az soha, egyetlen nap sem hiányozhat. Sem az arcról, sem a virtualitásból, sem a gondolatokból. Titkok. Mert az mindig kell. Már csak azért is, hogy ne legyen olyan unalmas az élet:) Vagy mert vannak jeles napok, vannak meglepetések, és vannak bárkinek full accessre ki sem sharelt beszélgetések. Bizonyosságok. Szendvicsek, igen-ek, kézfogások, várások, szó nélküli megerősítések. Elfogadott meghívások, megértett magyarázatok, kivesézett számlák. Érzelmek. Tagadhatatlanul. Egyértelműen. Nem szükségszerűen. Nem a szokás hatalma jeligére. Nem rutinból. Nem elvárásszerűen.
Két primszám. Két kedvenc szám. Az egyik az enyém. Volt. A másik is. Már.
A kettő közt van sok minden más. Idő. Percben, órában, de hetek, akár hónapokban kifejezhető módon is. Távolság. Mert a közelség is távolság. Valahogyan ki kell fejezni. Kilométerekben, vagy centiméterekben. Lehetőleg egy minél kisebb pozitív számban. Vagy olykor az egész szám is egész jó:) Erő. Amely megmutatkozik fizikai és kevésbé fizikai módon, szilárd és néhanapján cseppfolyós halmazállapotban. Nagyon ritka kellemetlenségek lenyelésében, önbizalomhiány ellensúlyozásában, de bútorhordás-pakolás-szerelés, karnis, csap és lefolyóproblémák kezelésében úgyszintén. Mosoly. Mert az soha, egyetlen nap sem hiányozhat. Sem az arcról, sem a virtualitásból, sem a gondolatokból. Titkok. Mert az mindig kell. Már csak azért is, hogy ne legyen olyan unalmas az élet:) Vagy mert vannak jeles napok, vannak meglepetések, és vannak bárkinek full accessre ki sem sharelt beszélgetések. Bizonyosságok. Szendvicsek, igen-ek, kézfogások, várások, szó nélküli megerősítések. Elfogadott meghívások, megértett magyarázatok, kivesézett számlák. Érzelmek. Tagadhatatlanul. Egyértelműen. Nem szükségszerűen. Nem a szokás hatalma jeligére. Nem rutinból. Nem elvárásszerűen.
Két primszám. Két kedvenc szám. Az egyik az enyém. Volt. A másik is. Már.
2009. január 23., péntek
Félelmek
Amitől vagy tartunk. Vagy elmagyarázzuk magunknak, hogy nem kell tartanunk. Vagy kibeszéljük. Vagy magunkban tartjuk. Vagy bevalljuk. Vagy eltitkoljuk. Vagy kiálmodjuk magunkból. Az is meglehet, hogy olykor (rém)álmok formájában visszaköszönnek jól strukturált megtervezett hétköznapjainkba.
Nem voltam még négy éves, amikortól datálom, hogy ismerem a félelmet, sőt annak a rettegés továbbfejlesztett változatát. A testvérem születését vártuk, természetesen mindenki fiút remélt. Minden szomszéd, minden látogató emlegette, hogy milyen ügyes Zolika lesz. Hát engem sírógörcsök kerülgettek, és anyukámnak zokogva panaszoltam, hogy én félek egy fiú testvértől, mind tönkre fogja tenni a játékaimat. De komolyan féltem. Most már mondjuk látom, hogy nem alaptalan, de fölösleges félelem volt, mert a játékok nagy részét egy lánytestvér is tökéletesen tönkre tudta tenni.
Számtalan félelmet beépít fejlődő tudatunkba civilizációs hétköznapi világunk. Illetve az iskolarendszer. Mely csak ritkán, esetlegesen és nagyon személyfüggő szerencsés konstellációban fókuszál az egyén lelki fejlődésére. Így sikerült az is, hogy éveken keresztül kellett félnem a 8-astól. Mert az már komoly problémát jelentett a makulátlan félévi lezárás elérése érdekében. De még rengeteg dologtól kellett félni ötödiktől érettségiig. (Attól csak ritkán, hogy fognak feleltetni. Ezt a félelmet ki lehetett védeni. Csak sajnos vannak nehezebben kivédhető félelmek...) Volt a könnyebb műfaj, a közepes és a hardcore. A könnyebb műfaj: ha valaki exci írás közben segítséget fog kérni. Vagy segítesz, és kockáztatsz. Vagy nem segítesz, és még inkább kockáztatsz. Vagy otthon felejted a tornafelszerelésed, és nem értik meg. Pedig csak évente egyszer ha előfordul. De nem a megértésről híres az oktatási rendszer...Legalábbis a felsőháromszéki nem...
A közepes félelmek közé tartoztak a zene órák eseményeitől való rettegés. Akkor mindig történt valami. Meg néha a magyar órák is ide tartoztak.
A súlyosakból most nem jut egy sem az eszembe. De legalább 6 évig visszatérő álmom volt, hogy autóbuszt kések le, és rohanok utána...Gondolom, nem véletlenül...
De egy okos ember azt mondta, hogy az ember a félelmeit nem árulja a piacon. Én sem. Csak el. Néhányat. Vagy csak tükörbe nézek.
Most is van egy rétegződés a félelmeim világában. Félek a számoktól. Hol a kevés összeget jelölőtől, hogy a magas összeget jelölőktől. Meg ezek folyamatos változásától és egymásra hatásától. Tudom, számomra is érthetetlen. Néha félek, hogy megnyitom a meleg vizes csapot, és sok sok percen keresztül jéghideg fog folyni. Néha félek, hogy lekésem a vonatot, köd lesz és nem száll fel a vizer, hogy Habyka életében először cserben talál hagyni.
Néha félek, hogy egy sms-t másnak találok elküldeni, mind akinek szeretném. Vagy fizetek a benzinkútnál, és valami oknál fogva a bankkártyám nem működik, készpénz persze nincs nálam. S akkor mi lesz? És ha ez valahol itthon/otthon történik, még talán megoldom, de ha ün drum szpre klúzs valahol?
Egy félelmem, hogy leszegényedem, és nyáron nem tudok tengerparton nyaralni.
Sokáig féltem, hogy nem is létezik az, amire én vágyom, és be kell állnom a sorba. Megalkudni, az őszinteséget feladni, vagy tompítani, és félni tükörbe nézni. Ma már ettől nem... De az őszintlenségtől még néha egy kicsit. Nagyon nagyon kicsit.
Na igen. Amitől nagyon félek. A megalkuvástól. Komoly vagy fontos dolgokban. Másmilyenek esetén még belemegyek.
2007. július 10. óta egy nagy félelem lopakodott a lelkembe. A sok kedves ember mellett saját magam vagyok a lélekbátorítás és elkeseredésnek való ellenállás élharcosa. Nem egynapos kaland. Nem is vagyok egyformán sikeres. De szinte minden nap harci díszbe kell öltözni. De ezt a félelmet lehet nem tudom már megölni.
És lehet - van aki azt hinné - félek a konfrontációktól. Nem. Nem feltétlenül kedvelem őket. De nem félek. Mert azok csak az igazi félelmek, melyek képesek egy mérleg lelki egyensúlyát veszélyeztetni. Nem szívesen nézek szembe olyan dolgokkal, melyek a hétköznapi mosolyokat be tudják árnyékolni. Nem szívesen vagyok olyan társaságban, ahol dohányoznak, mert füstös leszek. De nem félek, hogy rászoknék a dohányzásra. Félek, hogy egyszercsak ellopják az autómat a parkolóból, és nincs rajta felülbiztosítás. Vagy a Coronán kirabolnak. Vagy a bankszámlámat lenullázzák(vagy én...) De nem félek egy t-n időpontok eseményeitől, szereplőitől. Nem uralom a jelent sem, nem is akarom. De nincs rettegés a lelkemben. Van egy megnyugtató - megjegyzem: elég sok felületet elfoglaló - érzés ott.
Nem voltam még négy éves, amikortól datálom, hogy ismerem a félelmet, sőt annak a rettegés továbbfejlesztett változatát. A testvérem születését vártuk, természetesen mindenki fiút remélt. Minden szomszéd, minden látogató emlegette, hogy milyen ügyes Zolika lesz. Hát engem sírógörcsök kerülgettek, és anyukámnak zokogva panaszoltam, hogy én félek egy fiú testvértől, mind tönkre fogja tenni a játékaimat. De komolyan féltem. Most már mondjuk látom, hogy nem alaptalan, de fölösleges félelem volt, mert a játékok nagy részét egy lánytestvér is tökéletesen tönkre tudta tenni.
Számtalan félelmet beépít fejlődő tudatunkba civilizációs hétköznapi világunk. Illetve az iskolarendszer. Mely csak ritkán, esetlegesen és nagyon személyfüggő szerencsés konstellációban fókuszál az egyén lelki fejlődésére. Így sikerült az is, hogy éveken keresztül kellett félnem a 8-astól. Mert az már komoly problémát jelentett a makulátlan félévi lezárás elérése érdekében. De még rengeteg dologtól kellett félni ötödiktől érettségiig. (Attól csak ritkán, hogy fognak feleltetni. Ezt a félelmet ki lehetett védeni. Csak sajnos vannak nehezebben kivédhető félelmek...) Volt a könnyebb műfaj, a közepes és a hardcore. A könnyebb műfaj: ha valaki exci írás közben segítséget fog kérni. Vagy segítesz, és kockáztatsz. Vagy nem segítesz, és még inkább kockáztatsz. Vagy otthon felejted a tornafelszerelésed, és nem értik meg. Pedig csak évente egyszer ha előfordul. De nem a megértésről híres az oktatási rendszer...Legalábbis a felsőháromszéki nem...
A közepes félelmek közé tartoztak a zene órák eseményeitől való rettegés. Akkor mindig történt valami. Meg néha a magyar órák is ide tartoztak.
A súlyosakból most nem jut egy sem az eszembe. De legalább 6 évig visszatérő álmom volt, hogy autóbuszt kések le, és rohanok utána...Gondolom, nem véletlenül...
De egy okos ember azt mondta, hogy az ember a félelmeit nem árulja a piacon. Én sem. Csak el. Néhányat. Vagy csak tükörbe nézek.
Most is van egy rétegződés a félelmeim világában. Félek a számoktól. Hol a kevés összeget jelölőtől, hogy a magas összeget jelölőktől. Meg ezek folyamatos változásától és egymásra hatásától. Tudom, számomra is érthetetlen. Néha félek, hogy megnyitom a meleg vizes csapot, és sok sok percen keresztül jéghideg fog folyni. Néha félek, hogy lekésem a vonatot, köd lesz és nem száll fel a vizer, hogy Habyka életében először cserben talál hagyni.
Néha félek, hogy egy sms-t másnak találok elküldeni, mind akinek szeretném. Vagy fizetek a benzinkútnál, és valami oknál fogva a bankkártyám nem működik, készpénz persze nincs nálam. S akkor mi lesz? És ha ez valahol itthon/otthon történik, még talán megoldom, de ha ün drum szpre klúzs valahol?
Egy félelmem, hogy leszegényedem, és nyáron nem tudok tengerparton nyaralni.
Sokáig féltem, hogy nem is létezik az, amire én vágyom, és be kell állnom a sorba. Megalkudni, az őszinteséget feladni, vagy tompítani, és félni tükörbe nézni. Ma már ettől nem... De az őszintlenségtől még néha egy kicsit. Nagyon nagyon kicsit.
Na igen. Amitől nagyon félek. A megalkuvástól. Komoly vagy fontos dolgokban. Másmilyenek esetén még belemegyek.
2007. július 10. óta egy nagy félelem lopakodott a lelkembe. A sok kedves ember mellett saját magam vagyok a lélekbátorítás és elkeseredésnek való ellenállás élharcosa. Nem egynapos kaland. Nem is vagyok egyformán sikeres. De szinte minden nap harci díszbe kell öltözni. De ezt a félelmet lehet nem tudom már megölni.
És lehet - van aki azt hinné - félek a konfrontációktól. Nem. Nem feltétlenül kedvelem őket. De nem félek. Mert azok csak az igazi félelmek, melyek képesek egy mérleg lelki egyensúlyát veszélyeztetni. Nem szívesen nézek szembe olyan dolgokkal, melyek a hétköznapi mosolyokat be tudják árnyékolni. Nem szívesen vagyok olyan társaságban, ahol dohányoznak, mert füstös leszek. De nem félek, hogy rászoknék a dohányzásra. Félek, hogy egyszercsak ellopják az autómat a parkolóból, és nincs rajta felülbiztosítás. Vagy a Coronán kirabolnak. Vagy a bankszámlámat lenullázzák(vagy én...) De nem félek egy t-n időpontok eseményeitől, szereplőitől. Nem uralom a jelent sem, nem is akarom. De nincs rettegés a lelkemben. Van egy megnyugtató - megjegyzem: elég sok felületet elfoglaló - érzés ott.
2009. január 21., szerda
Hallazgo
"....
Me llaman Caye y ese
es mi orgullo,
yo se que un día llegará,
yo se que un día
vendrá mi suerte,
un día me vendrá a buscar
a la salida un hombre bueno
pa to la vida y sin pagar
mi corazón no es de alquila
...."
mi corazón no es de alquila
...."
2009. január 13., kedd
Step by step
Kevés dologról tudjuk őszintén elmondani, hogy úgy sikerült, ahogyan szerettük volna, vagy olyan lett, amilyet akartunk. Néha sikerül. A titka? Nem tudom. Bizalom. Az mindenképp kell. A célt és a cél lényegét nem szem elől téveszteni - talán ez is fontos. Valószínű a kitartás sem árt. Nem makacsság, hanem hit. Önmagunkban, másokban, az élet jó dolgaiban.
A lakásom talán teljességében nem, de a konyhám ilyen lett. Igazából nem is olyan, amilyenre szerettem volna, ahogy megálmodtam, elképzeltem: valamivel még annál is jobb. Lehet elfelejteni a tervezgetés periódusát? Az otthonteremtés hosszadalmát? De az eredmény mindent felülmúl és kárpótol:)
A lakásom talán teljességében nem, de a konyhám ilyen lett. Igazából nem is olyan, amilyenre szerettem volna, ahogy megálmodtam, elképzeltem: valamivel még annál is jobb. Lehet elfelejteni a tervezgetés periódusát? Az otthonteremtés hosszadalmát? De az eredmény mindent felülmúl és kárpótol:)
a sokat tervezett, de már annál többet használt és gyönyörködött konyha....
és a nappali...aki az elmúlt 3-4 évben járt nálam, annak szabad legyen déjà vu érzése:))
Már nem egyfogat az egyfogat! És az átmenetiség ellenére már két hete otthon az otthon!
2009. január 1., csütörtök
Új esztendő
... új jót hozzon,
régi jónktól meg ne fosszon!
Hogyha új jót nem is hozhat,
vigye el a régi rosszat!
régi jónktól meg ne fosszon!
Hogyha új jót nem is hozhat,
vigye el a régi rosszat!
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
