Ilustre día

182 nap telt el azóta, hogy átírtuk a mátrixot. És az addigi jó átváltozott nagyon jóra.

Vejtingeltem, enticipejtingeltem és 4368 órája már nem teszem. De jó, hogy ezt már a másik oldalról, a soft voice-t ismerve mondhatom. És azóta játszuk a give and take-et...

Évforduló

Már egy éve.

Hogy egy márciusi nap (a teljesség kedvéért pont nagycsütörtök vala...) elköteleztem magam. Igent mondtam egy majdnem örökkön örökké tartó kapcsolatra. Ennek kevésbé édes terheit viselem azóta is. (És ezen édes terhek csak egyre keserűbbek lesznek tenksz gazdasági világválság és valutaárfolyam-emelkedés...No de már egy éve imáimnak része a havi svájci frank-adag kérése.)

Hogy milliomos voltam. Pár percig. Úgy, hogy valóban csak az a három havi keresetem volt a kezemben, amit a közjegyzőnél kellett (megjegyzem: nagy szívfájdalmak közt) hagynom, a szíves figyelmét és segítségét kárpótlandó. (a beígért 15 perces procedúra helyett másfél órán keresztül a fénymásoló-javító segédjét, ideges titkárnőjét és marosvásárhelyi rádió cserebere adását kellett elviselnem. Örök izgalom marad... Főleg, hogy soha nem vettem ilyen drágán ilyen hosszas kellemetlen időtöltést...)
Másnap már csak nyugodt voltam. Hogy aláírhattam. És van már nekem is az, ami annyi mindenkinek. Boldogabb tőle? Csak hónapok múlva lettem. Vagy egy év múlva. Ma már boldog vagyok ettől a döntéstől. Talán nem tenném meg újra. Mert azóta változtak a konstellációk és a szükségletek (no meg a pénz- és ingatlanpiac...) De nem bánom.

Illetve

Már egy éve annak is, hogy kvázi full akszesszre kiserelem az életem. Annak jelentősebb felkiáltó és kérdőjeleit. Változó lelkesedéssel és olykor tematikai csapongásokkal. De a motiváció változatlanul erős és örömet okoz a sok pozitív visszajelzés. Már az is, ha kapok egy e-mailt, melyben rég nem látott barátnőm tájékoztat arról, hogy ő tulajdonképpen témában van. És - ahogy a helyzet engedi - mosoly lopakodik a hétköznapokba...

(kvázi)Titkok

Néhány hónapja kaptam egy labdát balettkától. És azóta csak mind tartogatom. Na de most lerántom a leplet.

1. Mindig idegenvezető akartam lenni. Érdeklődő turistáknak mesélni, sokat utazni. Néha manapság is eszembe jut, hogy el lehetne végezni egy tanfolyamot és kezdeni valamit. De mindig lebeszél erről a hétköznapi mókuskeréktaposás.

2. Szeretnék egyszer könyvet írni amelybe összesüríteném azokat a történeteket, amik megestek velem ott, ahol az elmúlt 3-4 évben a legtöbb időt töltöttem.

3. Néptáncolok sok éve. Másfél évtizede. Ez sokak számára nem titok. Sokaknak meg újdonság. Mert teljesen az szüleimhez, a gyerekkorom baráti köréhez kötött cselekvés.

4. Egyszer loptam. Egy pecsétet. Hosszú történet. Nem kerülnék börtönbe semmiképp. Nem volt előre kitervelve. De a diszperált helyzetek diszperált cselekvéseket vonnak maguk után.

5. Mindig is irigyeltem a húgom szőke haját és főleg a kék szemét. Ha ez nem is titok sokaknak, de mindenkinek meglepő és érthetetlen. Bevallom manapság már nem így van. Vagy nagyon tudattalanul van így...

6. Az egyik hobbim a nyelvtanulás. Most nagy válaszúton vagyok, 2009-re még nincs új nyelv választva. És lehet egy időre szüneteltetem. Mert újabban a bloggerkedés sok korábbi űrt tölt ki.

7. Egy mini cooper-re vágyom. Öröktől fogva. Majd lesz. Vagy nem. Ez mindegy az álmodozás szempontjából...

Jampi láz

Szeretem Fenyőt. Nem csak azért, mert sok Hungáriát hallgathattam életem első pár évében, és kívülről tudom minden lemezéről minden számát. De sok minden másért. Sok minden ellenére. Mégha a barátaim jó része furcsán is nézett rám, amikor tavaly májusban elmentem a szeredai koncertjére. Még akkor is, ha Fenyő Miki zenéje ma főleg nem menő, ómódi, idejétmúlt stb. jelzős szerkezetekben a leggyakoribb. És a korhatáros társadalom a megasztárból vagy miből ha egyáltalán ismeri. És nyilván az "értelmiségi elit" nem hallgathat tucatzenét. Pedig szerintem mindenki szereti egy kicsit ezt a magyar rockandrollt, melyet ő szült és éltet. A zene is lájt, és nosztalgikus. De egy nagy agynak tartom. Aki nem véletlenül és nem tinglitangli szöveget énekel. Régen is kitalálta, ma is kitalálja. A 2 napig élő mindenféle zenekarocskák, akiket csupán a bulvársajtóból ha megjegyzünk, a zenéjük feltétlenül feledhető, még a mondanivaló tulajdonképpeni értelme sem megragadható, a fenyő-muzsikában viszont legtöbbször a másodjelentés is érzékelhető. No de nem dícsérem. Mert igazából a film másról szól.
Egy korról. Amikor a ki mit tud - a humor ellenére - tehetségről szólt, nem mint most, befutás, gigasztárkodás, parányi tehetség, hatalmas bulvártéma. Amikor a angyalföldön minden szereplő fontos szereplő.
És kicsit egy emberről (vagy többről is?). Aki ad egy esélyt Kelet-Európának. És nem hagyja magát felőrölni, hanem ő indít el egy ellenfelörlő gépet. Az új időknek új dalaival. Amit a szocialista honatyák is muszájból el kell nézzenek.
És egy közösségről. Melyet bárki bármivel formálhat, ha valami mást, újat igér az épp aktuálisnál.
Enyhe hiányérzetem van a film után: a magyar szocialista rendszer árnyoldalainak csak egy-két szegmense van bemutatva. Kevés. Nyilván ennyi talán elég is kellene legyen a 18 alatti szerencsés generációnak. (Meg a film élményszerző képességét nyilván nem szabad beárnyékolni) No de Made in Hungária!

Nagyvárosi álom:)

Nemrég jót mulattam Kolozsvár (képzelt) metrótérképen, kopirájt tivadar. Aztán észrevettem, hogy valaki adaptálta az öteletet Csíkszentszeredára. Mivel igen sokat szórakoztam mindkettőn, de főleg kicsinyke városunk pirosfehérzölddrágamagyarföld földalatti-tervén, a szerző utólagos beleegyezésében bízva megosztom (blog)barátaimmal.


P.s. A Taps tér igazán kapna már egy, a cipősarok-koptatásnál értelmesebb funkciót...