Idő

Amiből mindig mindenre kevés jut. És ami fölött fölösleges szomorkodni. De néha nem baj, ha az ember számba vesz ezt-azt.
Az idő telik. Ha valaki nem olyan családból származik, akkor nem hagyja, hogy múljon, csak azt, hogy teljen. Jól, jobban, intenzíven, színesen, értelmesen. És néha megnéz egy-egy mérföldkövet. Az idén - többek között - a parajdi kacagós hétvége ennek is minősült. Valahogy nem találni annak a kilenc évnek a nyomát. Az a majdnem egy évtized, ami alatt egymásnak a legfontosabb 5 ember közt voltunk. Ha dicsekedni kellett, ha szomorkodni kellett, ha segítség kellett, ha nekem szállás kellett, ha gép kellett, vagy ha csak társaság kellett... Egymásban valahogy pont azt látjuk, amit láttunk 2000-ben, egy mindannyiunk számára zavart ősszel, egy bizonytalan valami kezdetén.
Igazából a mánusokat visszatekerni sem akarnánk; valamiért elfogadjuk, hogy jó irányba haladnak azok. Még akkor is, ha ezt nem együtt tudjuk követni. Ha már örülni kell egy novemberi bulinak, egy négy naposról kettőre redukálódott szilveszternek, egy kolozsvári nosztalgiás végigbulizott 30+ éjszakának, nyárbúcsúztató ektivitis hétvégének, és annak, hogy sikerül egy évben négyszer hárman egy helyre kerülnünk.
Mese nincs, a matematika egzakt. 9 év 9 év. És ha nagyon törekszem látom: sok minden más. Nem csöves hátizsákkal és nem stoppal érkezünk, nem csak bippelgetjük egymást, lakbérről, pénzről keveset beszélünk, mindig idegen majdnem minden ruhadarabunk egymás számára, nem együtt ebédelünk, nem gyalogolunk Kolozsváron (és lassan máshol sem), nem tudjuk a legapróbb részletekig egymás napi eseményeinek lefolyását...
De az éjjeli szekrényemen minden nap megnézem azt a képet. Barcelona, Aquapark. Ez egy. De sok van. Az első közös Szelykén készült, aztán sok helyen sok más. És ha nem is egyfolytában konszolidált, elég szilárd. Ami engem illet. Soha nem gondoltuk, hogy nekem lesz az otthon az, ami nektek volt mindig is. De örülök, hogy számotokra a hazajönni már azt is jelenti, hogy engem meglátogatni.